A történet picit régi, az üzenet viszont annál aktuálisabban cseng bennem ma is. Helyszíne a mai korszellem nagyon is valóságos Budapestje.
A busz megérkezett a megállóba. A langyos esti szellő lágyan cirógatta a megállóban várakozók arcát.
Úgy három fok körül járhatott akkoriban.
– Szép estét, jó utat kívánok! – köszönt korántsem szokott stílusban a buszsofőr a felszálló utasoknak!
Szinte villámtempóban cikázott a busz az esti forgalomban.Az emberek fáradtan bámultak kifelé az ablakon, vagy épp telefonjukba mélyedtek. Néhány megállóva később egy utas készülődött leszálláshoz.
Kezében bot. Olyan fehér. Sem túl hosszú, sem túl rövid. Pont átlagos méretű.
– Tessék kérem – állt el az ajtóból egy nagy csomag, majd utána a gazdája – segíthetek?
– Nem kell, köszönöm – így amaz – tudja, a rutin meg az évek… További jó utat!
Eközben a busz lassan begördült a megállóba. A hangosbemondó immár vagy tizedjére tájékoztatta a tisztelt utazóközönséget az esetleges pótjáratokról, forgalomkorlátozásokról és az értékeikre való odafigyelés fontosságáról.
Az ajtó kinyílt. Ezzel együtt a vezetőfülke is. A buszvezető magabiztosan lépett ki rajta, majd hangosan így szólt:
– Láttam ám, hogy itt van, no, jöjjön, segítek! Vigyázzon, lépcső, hová is akar menni? Át a másik oldalra? Jöjjön, átkísérem! Tudok még valamiben segíteni, kedves uram? Nem? Akkor további nagyszerű utazást és szép, pihentető éjszakát kívánok!
Hogy ki is volt ez a valóban nagybetűs Úr?
Sosem derült ki.
Jóllehet, talán pont a Kedves Olvasó.
S ha már így, mintegy köszönetképpen álljon itt ez a nagyon is valóságos eset.
Köszönetképpen. Neki. Az új találkozásig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: